lectori salutem!

... a béke és a csend titokzatos testvérek

Kísértetkísérlet

(regényrészlet)

A férfi, akivel először lefeküdtem agyondicsért, emlékszem, azt mondta jó mellem van, csak kár, hogy befelé nőtt. Szóval egész serdülőkori életem egy állandósult sóhajtozásról szólt, amikor feltűnt a látóhatáron egy helyesebb srác. Persze próbáltam magam tartani, - az ember lánya lehetőleg ne csak ruhát adjon magára, - de sajnos, szinte már a startnál eldőlt minden, mert már akkor tudtam, nem kívánt gyerek vagyok, amikor anyám játszani hagyott a fürdőkádban a hajszárítóval. Mint minden egészséges lelkű ember, én is arra vágytam tiszta szívből, hogy szerethessek és szeressenek, feltehetően ez bújhatott meg homályosan a háttérben, hogy viszonylag hamar engedtem az első olyan jelentkezőnek, - Andrásnak, - aki erre némi hajlandóságot mutatott, bár belül, a lelkem legmélyén, ott, ahol a dolgok azért mindig tisztán látszanak, egyfolytában kongott a vészharang, csak éppen elvakultságomban ezt nem akartam meghallani.

Ezt a fájdalommal telített szeretet utáni vágyakozást, még inkább fokozta anyám hozzám való titokzatos és megmagyarázhatatlannak tűnő viszonya, mely rejtélyes félelmekkel szőtte át kapcsolatunkat egészen kisgyermekkoromtól kezdve, s amelyek számomra felértek egy közepes méretű, kozmikus rejtvénnyel. Szinte mindig keményen, néha egyenesen durván bánt velem, pattogó, ellentmondást még jelentéktelen dolgokban sem tűrő hangja, máig itt cseng a fülemben. Keze gyakran és gyorsan járt el, szeme ilyenkor szikrázott a dühtől, néha egyenesen úgy éreztem, valamiféle engesztelhetetlen gyűlölet lobog benne, mely egészen félelmetessé tette. Aztán mindenféle átmenet nélkül, váratlanul, mint akin a megbánás és szánalom hullámai futnak keresztül, arca meglágyult, ölébe vont, s követhetetlen fordulattal csókot lehelt fejem búbjára, megsimogatta arcomat, becsukott szemmel ringatni kezdett, hogy „jól van kicsim, jól van kis gyilkosom, semmi baj, anya csak ideges”. Olyan mértékű hangulatváltásokra volt képes, amilyeneket soha, egyetlen embernél nem tapasztaltam életem során, ugyanakkor ezzel a kiszámíthatatlan és meglepő rapszodikusságával elérte, hogy egész kislánykoromat végigrettegjem. Nála soha nem lehetett tudni hogyan fog reagálni. Volt, hogy az iskolából remegő térdekkel vittem haza az egyest, ő meg legyintve közölte, „ne is törődj vele kicsim, nem olyan nagy ügy az…” s mikor szavaitól megnyugodva megfelelési kényszeremben legközelebb a négyesre javított elégtelent mutattam büszkén, úgy törölt képen, hogy a poharak összekoccantak a konyhaszekrényben, mialatt méltatlankodva, magából kikelve üvöltött: „soha nem leszel már képes egy normális osztályzatot hozni?” Ha aztán sírni kezdtem, könnyedén vállat rántva, rám rivallt: „ne óbégass már, gondolj arra, a pofonnal csak elkapkodott simogatást kaptál!”

Még nem voltam tizenöt éves, de a mérleg nyelve nagyjából a hetven felé lengedezett, - már ha egyáltalán rá mertem állni. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha mondjuk, úgy százkilencven magasra nyúlok, de hát az én hetven kilómhoz, mindössze százhatvanöt centi adatott és hát ugye, ha szigorúan vesszük, pont úgy néztem ki, mint egy közepes méretű villanybojler. A természet adománya, hogy a kövér nőknek legalább a mellük nagy, - hát nekem ez sem jött össze. Mindezt azzal ellensúlyoztam, mintha engem ez az egész meg sem érintene, társaságban megpróbáltam jópofa módon harsány lenni és magabiztos, s ha valamelyik barátnőmet szerelmi bánat gyötörte, nem is lelki szemétkosár, de egyenesen egy egész szeméttelep voltam, egyetértően vigasztaltam, miközben azért annyi elégtételt kaptam, a sors legalább az ilyen jellegű fájdalmaktól megkímélt. Szóval, már fiatal lány koromban tudtam, buli az élet, csak épp úgy éreztem magam, mint aki nem kapott rá meghívót. A srácok havernek tekintettek, időnként, ha csalódtak valamelyik soros barátnőmben, jól kisírták magukat a vállamon, - ilyenkor mindig eljátszottam a gondolattal, ha idegen lát minket, bizonyára azt hiszi, most utasítottam vissza a pasit. Valójában az volt a nagy helyzet, hogy mint nő, egyiknek sem kellettem, valamelyikük egyszer valamilyen őszinteségi rohamot kaphatott, - tény, volt benne néhány feles kísérővel, vagyis sörrel, - mélyen a szemembe nézett véreres pillantással, s röpke szünet után beavatott a titokba.

- Tudod, az még önmagában nem volna tragédia, hogy kövér vagy, vannak palik, akik kimondottan buknak erre, - próbált meg kedveskedni, - csak hát az amúgy sem túl jó összképet sajnálatosan még jobban lerontja, hogy olyan, hogy mondjam csak, szlávosan tésztás az arcod.

Na, ezt még senki nem mondta – gondolkodtam el magamban, miközben ujjaim köré font nem túl sűrű hajamat babráltam zavaromban, mert mint annyi másban, ebben is szűkmarkúan bánt velem a természet. Egyedül maradva aztán eltöprengtem a tükör előtt, mire gondolhatott. A kép, mely visszanézett rám, széles arcú, erős járomcsontú nőt formázott, keskeny vágású mélyen ülő apró szemekkel, mint akinek kínai volt az anyja, az apja meg japán. Mindehhez ráadásképpen a fejemet vékonyszálú, engedetlenül fésülhetetlen ritkás haj borította, mely egészen úgy hatott, mint a naposcsibe gyenge kis tollazata.